[...] A fordítók egyszerűen nem kaptak elismerést, nem számíthattak remek megélhetésre, épp csak boldogultak. Nagyon kevesen rendelkeztek fordítói képesítéssel, de legtöbbjüknek volt egy valamirevaló főiskolai végzettsége és biztos nyelvtudása, legalább az anyanyelvén. Egy barátnőm is épp ebbe a kategóriába tartozott, a baráti köröm pedig további fordítókkal bővült. Sokkal érdekesebbnek találtam ezeket az embereket, mint egyéniségek, és kiderült, hogy élettapasztalataink is gyakran hasonlóak voltak. Sosem esett nehezemre új barátokat szerezni, de mindig úgy éreztem, kilógok a sorból, és biztos vagyok benne, hogy ezt ők is érezték. Amikor a barátnőm nyugdíjba ment, maga helyett beajánlott engem. Így csöppentem bele a viszontbiztosítás világába, amelyről semmit sem tudtam. Egyetlen fordítóként nem nagyon volt kire támaszkodnom. Azonban történt még valami...

Az új munkahelyemen elkezdtem átnézni az aktákat, kérdezősködtem és elértem, hogy a cég biztosítási tanfolyamokra küldjön. A Biztosítási Főiskola az utca túloldalán volt. Könyvtárában tűzvédelmi szabályzatokat, biztosítási irányelveket és tűzoltókészülék-katalógusokat tanulmányoztam. Valami olyat tanultam, amire korábban nem volt lehetőségem: a kutatómunkát. Az első alkalommal, amikor egy atomerőmű biztosításához készült javaslatot kellett lefordítanom, a részlegvezető felhívott, hogy gratuláljon. „Jobb, mint amit eddig megszoktunk.” - mondta. Micsoda elismerés! Úgy történt, hogy amikor az aktákban iránymutatást keresve az említett javaslathoz hasonló iratokat tanulmányoztam, észrevettem, hogy az elődöm „mag” helyett a „nukleusz” szót használta, és rájöttem, hogy ezeknek az aktáknak nem fogom hasznát venni. Így átmentem a könyvtárba az utca túloldalára, és kikerestem az „atomerőműveket”. Azonnal megtaláltam a szükséges terminológiát.

Manapság persze ennél sokkal kell ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen. [...]

[…] A fordítók nem részesültek elismerésben, nem is számítottak kiemelkedő jövedelemre, csak épp a létfenntartásra. Nagyon keveseknek volt ténylegesen fordítói végzettsége, de a többség felsőfokú végzettséggel és szilárd nyelvismerettel rendelkezett, legalább az anyanyelvén. Volt egy barátnőm, akire tökéletesen illett ez a leírás és a baráti körömbe szép lassan más fordítók is bekerültek. Emberileg sokkal érdekesebbnek találtam őket és azt vettem észre, hogy gyakran hasonló élettapasztalatokkal rendelkeztünk. Sosem okozott gondot nekem a másokkal való ismerkedés, de mindig „kívülállónak” éreztem magam és biztos vagyok benne, hogy ezt a barátaim is így érezték. Amikor nyugdíjba ment a barátnőm, engem ajánlott utódjának. Ekkor belecsöppentem a viszontbiztosítás világába, amiről addig semmit sem tudtam. Én voltam ráadásul az egyetlen fordító is ott, úgyhogy nem nagyon volt mire támaszkodnom, ugyanakkor ez egy újabb előrelépés volt….

Az új munkahelyemen elkezdtem átnézni az aktákat, kérdéseket tettem fel és elértem, hogy a cég beírasson biztosítási kurzusokra. Az utca másik oldalán volt a biztosítási főiskola és tűzvédelmi szabályzatokat, biztosítási kötvényeket és tűzoltókészülék-katalógusokat tanulmányoztam a könyvtárukban. Azt sajátítottam el, aminek a luxusában korábban sosem részesültem: a kutatást. Az első alkalommal, amikor fordítanom kellett, egy atomerőmű részére készített biztosítási ajánlatot kellett lefordítanom, a részlegvezető felhívott és telefonon gratulált az elvégzett munkához. „Lényegesen színvonalasabb, mint amiben eddig részünk volt”, mondta. Teljesen feldobott! Az történt, hogy átnéztem egy, a fordítandó anyaghoz hasonló iratot az egyik aktában, amikor észrevettem, hogy az elődöm a „mag” helyett az „atommag” kifejezést használta, rájöttem, hogy ezek az akták nincsenek hasznomra. Átmentem az utca túloldalára, a könyvtárba és rákerestem az „atomerőművek” kifejezésre. Rögtön rátaláltam a teljes terminológiára, amire szükségem volt.

Manapság persze ennél jóval többre van szükség ahhoz, hogy valakiből jó fordító legyen. […]

[…] A fordítóknak nem járt elismerés, nem számoltak nagy keresettel, csak annyival, amelyből megélnek. Nagyon kevés ember tanult fordítónak, de legtöbben megfelelő felsőoktatási végzettséggel és biztos nyelvtudással rendelkeztek, legalábbis az anyanyelvük tekintetében. Volt egy barátom, aki pontosan ebbe a kategóriába tartozott, és a baráti köröm más fordítókkal is bővült. Sokkal érdekesebb embereknek találtam őket, és kiderült, hogy hasonló élettapasztalataink vannak. Sosem okozott gondot a barátkozás, de mindig „másnak” éreztem magam, és biztosan ők is így éreztek. Mikor a barátom nyugdíjba ment, engem ajánlott a helyére. Beléptem a Reinsurance birodalmába, amelyről semmit nem tudtam. Én voltam ott az egyetlen fordító, nem igazán számíthattam senkire. De szintet ugrottam…

Az új munkahelyemen elkezdtem átnézni a dokumentumokat, kérdeztem és beírattattam magam a vállalat biztosítási tanfolyamaira. A biztosítási főiskola az út túloldalán volt, a könyvtárban pedig a tűzvédelmi szabályzatokat, biztosítási kötvényeket és tűzoltóberendezések katalógusait olvashattam. Elsajátíthattam azt, amelyre sosem volt lehetőségem: a kutatás képességét. Mikor először kellett fordítanom egy atomerőmű biztosítási célú ajánlatát, a részleg vezetője felhívott és gratulált a munkámhoz. „Teljesen más, mint amihez itt hozzá vagyunk szokva” – mondta. Milyen mámorító! Csupán annyi történt, hogy iránymutatásként elolvastam egy dokumentumot, amely hasonló volt ahhoz, amelyen dolgoztam, de mikor láttam, hogy az elődöm a „középpont” szót használja a „mag” helyett, rájöttem, hogy a dokumentumok hasztalanok számomra. Átmentem az út túloldalán lévő könyvtárba, és utánaolvastam az „atomerőműveknek”. Azonnal megtaláltam a szükséges terminológiát.

Manapság sokkal több kell ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen, természetesen. […]