Lorsqu'on sent l'éveil tout proche, mais qu'on n'est pas “dedans”, on a envie d'y “entrer”. Et c'est justement cette envie qui nous maintient “au-dehors”, car elle souligne notre frontière avec ce Tout dans lequel on aimerait s’immerger. En fait, il faut ne pas vouloir y entrer. Il ne suffit pas de ne pas vouloir y entrer: il faut ne pas vouloir y entrer. La passivité ne mène à rien. Il faut être actif, mais une activité entièrement occupée par l’attente — plus encore, entièrement satisfaite par l’attente. Bien souvent, on sent monter en soi une vague dont on pense qu’elle pourrait nous propulser au-delà de soi. Et on se met en tâche de la renforcer. C’est là qu’on gâche tout. Comme si elle avait besoin de notre aide. Quelle arrogance. Et pourtant, elle a besoin de nous. De notre présence. Elle a besoin qu’on soit là, qu’on se tienne face à elle, qu’on croie suffisamment en soi et qu’on s’aime assez pour rester ainsi tout nu face à elle, sans rien lui apporter, que notre seule présence. Tout est là. On est encore face à “rien”, et à ce moment-là, ce qui est, au sens fort, c'est notre attente. Non pas son but, mais l’attente elle-même. Tout le reste, ce sont des projections du désir. De l’évanescent. Mais l’attente, elle, est réelle. Si on parvient à la laisser seule être, à prendre appui sur elle, et non pas sur l'objet qui la soulagerait, on prend appui sur la seule parcelle d'être qu’on a à sa disposition. Aussitôt qu’on le fait, qu'on pose le pied sur la réalité de cette attente, c’est comme si le fond de la conscience cédait, et nous faisait basculer dans l'Être. | Mikor a tudat ébredését már érzékelni lehet, de még « kívül vagyunk a birodalmán », akkor szeretnénk igazán « belépni ». És pont ez a vágy tart « kívül », mert nyilvánvalóvá teszi a Mindenségtől elválasztó korlátaink létezését, amiben annyira jó lenne elmerülni. Valójában az kell, hogy ne akarjunk belépni. Nem elég nem akarni, akarni kell, hogy ne lépjünk be. A tétlenségből nem lesz semmi. Tetterősnek kell lenni, de a cselekedetnek a várakozásban kell megtestesülni, mi több, teljes megelégedéssel kell, hogy eltöltse. Gyakran érezni, hogy elindul belül egy hullám, amelyről azt gondoljuk, hogy képes lenne túlemelni minket önmagunkon. És feladatunknak érezzük, hogy ezt megerősítsük. Itt rontunk el mindent. Mintha ennek a hullámnak szüksége lenne a segítségünkre. Micsoda gőg. Pedig szüksége van ránk. A jelenlétünkre. Szüksége van rá, hogy ott legyünk, kiálljunk elé, hogy kellően higgyjünk önmagunkban és eléggé szeressük egymást ahhoz, hogy lemeztelenedve ott maradjunk anélkül, hogy a puszta jelenlétünkön kívül bármivel szolgálnánk neki. Ezen múlik minden. Még a „semmivel” nézünk farkasszemet, és ekkor a szó szoros értelemében csak a várakozásunk létezik. Nem a várakozás célja, hanem maga a várakozás. Ezen kívül nincsen más, csupáncsak a vágy kivetülései. Amik elillannak. De a várakozás, az valóságos. Ha sikerül létezésében magára hagyni, őrá támaszkodni, és nem arra, ami könnyítene rajta, akkor a létezésnek arra az egyetlen kicsiny területére érkezünk, ami valójában a rendelkezésünkre áll. Ahogy ez megvan, a várakozás tényszerűségén megvetjük lábunkat, és ez olyan, mintha alapjaiban megingana a tudat, és belökne a Létezésbe.
|