ProZ.com translation contests »
1st Annual ProZ.com Translation Contest: "Awakening" » English to Hungarian » Entry by Attila Piróth & Katalin Horváth McClure

Source text in English

Translation by Attila Piróth & Katalin Horváth McClure (#7624) — Winner

Heathrow Airport is one of the few places in England you can be sure of seeing a gun. These guns are carried by policemen in short-sleeved shirts and black flak-jackets, alert for terrorists about to blow up Tie-Rack. They are unlikely to confront me directly, but if they do I shall tell them the truth. I shall state my business. I’m planning to stop at Heathrow Airport until I see someone I know. (...)

Astonishingly, I wait for thirty-nine minutes and don’t see one person I know. Not one, and no-one knows me. I’m as anonymous as the drivers with their universal name-cards (some surnames I know), except the drivers are better dressed. Since the kids, whatever I wear looks like pyjamas. Coats, shirts, T-shirts, jeans, suits; like slept-in pyjamas. (...)

I hear myself thinking about all the people I know who have let me down by not leaving early on a Tuesday morning for glamorous European destinations. My former colleagues from the insurance office must still be stuck at their desks, like I always said they would be, when I was stuck there too, wasting my time and unable to settle while Ally moved steadily onward, getting her PhD and her first research fellowship at Reading University, her first promotion.

Our more recent grown-up friends, who have serious jobs and who therefore I half expect to be seeing any moment now, tell me that home-making is a perfectly decent occupation for a man, courageous even, yes, manly to stay at home with the kids. These friends of ours are primarily Ally’s friends. I don’t seem to know anyone anymore, and away from the children and the overhead planes, hearing myself think, I hear the thoughts of a whinger. This is not what I had been hoping to hear.

I start crying, not grimacing or sobbing, just big silent tears rolling down my cheeks. I don’t want anyone I know to see me crying, because I’m not the kind of person who cracks up at Heathrow airport some nothing Tuesday morning. I manage our house impeccably, like a business. It’s a serious job. I have spreadsheets to monitor the hoover-bag situation and colour-coded print-outs about the ethical consequences of nappies. I am not myself this morning. I don’t know who I am.
A Heathrow repülőtér Anglia azon kevés helyeinek egyike, ahol az ember biztos lehet benne, hogy lát fegyvert. Mégpedig azoknál a rendőröknél, akik rövid ujjú ingben, fekete golyóálló mellényben vizslatják, hol bukkannak fel a terroristák, hogy felrobbantsák a nyakkendőárus bódéját. Engem aligha pécéznek ki, de ha mégis, akkor szemükbe mondom az igazságot. Bevallom, mi járatban vagyok. Az a tervem, hogy addig ácsorgok a Heathrow reptéren, amíg nem találkozom egy ismerőssel. (...)

Szinte hihetetlen, de harminckilenc percnyi várakozás után sem látok ismerős arcot. Egyetlen egyet sem – és engem sem ismer senki. Éppoly névtelen vagyok, mint a taxisofőrök, elmaradhatatlan névkitűzőjükkel (egyik-másik vezetéknevet ismerem) – leszámítva, hogy a sofőrök elegánsabbak nálam. Mióta megvannak a gyerekek, bármit veszek is fel, az úgy fest, mint egy pizsama. Kabát, ing, póló, farmer, öltöny egyre megy: csak lóg rajtam, mint a kutya szájából kihúzott pizsama. (...)

Azok az ismerőseim járnak a fejemben, akik cserbenhagytak, mert nem valamelyik puccos európai célállomást választották így kedd kora reggel. Lefogadom, hogy volt kollégáim még most is ott senyvednek íróasztaluk mögött a biztosítóirodában. Hányszor megmondtam, hogy így lesz, amikor még én is ott penészedtem, időmet vesztegetve, képtelenül arra, hogy eldöntsem, mit akarok – miközben Ally egyre magasabbra tört, ledoktorált, megkapta az első kutatói ösztöndíját a Readingi Egyetemen, majd az első előléptetését.

Újdonsült barátaink, akik tisztes állásokat betöltő, komoly, felnőtt emberek – így aztán félig-meddig azt várom, hogy bármelyik pillanatban felbukkanjanak –, azt mondják, hogy háztartásbelinek lenni tökéletesen illő és üdvös foglalatosság egy férfi számára, sőt, nagyon is tökös választás: igenis férfias dolog otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a barátaink elsősorban Ally barátai. Úgy látszik, én már senkit sem ismerek, és ahogy itt, a gyerekek meg a fent elhúzó repülők zajától távol elmélyedek saját gondolataimban, csak egy panaszmuki sirámait hallom. Nem azért jöttem, hogy ezt halljam.

Sírni kezdek, grimaszok és hüppögés nélkül; kövér könnycseppek gördülnek le csendesen az arcomon. Nem akarom, hogy az ismerőseim közül bárki is sírni lásson, elvégre nem vagyok az a típus, aki csak úgy kibukik a Heathrow reptéren egy semmilyen kedd reggelen. Kifogástalanul vezetem a háztartásunkat, akár egy vállalatot. Komoly munka ez, kérem. Táblázatkezelővel követem nyomon a porzsákhelyzet alakulását, és színkódos nyomtatványaim vannak a pelenkahasználat erkölcsi következményeiről. Nem vagyok önmagam ma reggel. Nem tudom, ki vagyok. Kivagyok.

(Richard Beard: Gondolataimra hangolva)