A Heathrow repülőtér azon kevés helyek egyike Angliában, ahol az ember biztosra veheti, hogy fegyvert fog látni. Ezeket a fegyvereket rövid ujjú pólót és fekete golyóálló mellényt viselő rendőrök markolják, akik ugrásra készen lesik a Tie Rack ruhaüzlet felrobbantására készülő terroristákat. Nem valószínű, hogy engem is feltartóztatnának, ám ha mégis megteszik, elmondom nekik az igazat. Bevallom, mi járatban vagyok itt. Azt tervezem, hogy addig állok a Heathrow repülőtéren, amíg meg nem pillantok valakit, akit ismerek. (…)

Döbbenetes módon már harminckilenc perce várakozom, és nem láttam meg egyetlen ismerőst sem. Senki emberfia nem ismer engem. Ugyanolyan névtelen alak vagyok, mint az egyforma névtáblát viselő sofőrök (néhányuk családneve ismerős), azzal a különbséggel, hogy ők jobban öltözöttek nálam. Mióta a gyerekek megszülettek, bármit veszek fel, pizsamának néz ki. Lehet kabát, ing, póló, farmer, öltöny – mintha csak pizsamába bújtam volna.(…)

Azon kapom magam, hogy számba veszem összes ismerősöm, akik mind cserbenhagytak azzal, hogy ezen a kora reggeli keddi időpontban nem indultak el valamelyik csillogó európai célállomás felé. Egykori kollégáim a biztosítótársaságnál most biztos íróasztalaik mögött görnyednek, ahogy ezt mindig is jósoltam nekik, amikor még én is ott görnyedtem az egyik asztalnál, céltalanul vesztegetve az időm, és képtelen voltam megvetni a lábam, miközben Ally töretlenül haladt előre, megszerezve PhD fokozatát, első kutatói ösztöndíját a Reading Egyetemre, aztán megkapta első kinevezését.

Legújabb barátaink, akik komoly munkát végeznek – és ezért félig-meddig most is azt várom, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak – azt mondják nekem, hogy a házimunka nem csak tökéletesen megfelelő elfoglaltság egy férfi számára, de még bátor dolog is, igen, kifejezetten férfias tett otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a közös barátaink elsősorban Ally barátai. Úgy érzem, én már egyetlen embert sem ismerek, és itt, a gyerekektől távol, a fejem felett elhúzó repülőgépek árnyékában, ahogy a gondolataim figyelem, egy örökösen elégedetlen alak siránkozását hallom. Nem erre a hangra vártam.

Kitör belőlem a sírás, nem torzul grimaszba az arcom, nem ráz a zokogás, csak némán peregnek le a könnyek az arcomon. Nem akarom, hogy valamelyik ismerősöm sírni lásson, mivel nem vagyok az az ember, aki egy teljesen hétköznapi kedd reggelen összeomlik a Heathrow repülőtéren. Kifogástalanul vezetem a háztartásunk, üzleti pontossággal. Ez igenis komoly munka. Adatlapokon követem nyomon a porzsákok aktuális helyzetének alakulását, és a pelenkák színkódjai alapján mérlegelem a használatuk következtében felmerülő etikai kérdéseket. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, hogy ki vagyok.