Heathrow Airport is one of the few places in England you can be sure of seeing a gun. These guns are carried by policemen in short-sleeved shirts and black flak-jackets, alert for terrorists about to blow up Tie-Rack. They are unlikely to confront me directly, but if they do I shall tell them the truth. I shall state my business. I’m planning to stop at Heathrow Airport until I see someone I know. (...)
Astonishingly, I wait for thirty-nine minutes and don’t see one person I know. Not one, and no-one knows me. I’m as anonymous as the drivers with their universal name-cards (some surnames I know), except the drivers are better dressed. Since the kids, whatever I wear looks like pyjamas. Coats, shirts, T-shirts, jeans, suits; like slept-in pyjamas. (...)
I hear myself thinking about all the people I know who have let me down by not leaving early on a Tuesday morning for glamorous European destinations. My former colleagues from the insurance office must still be stuck at their desks, like I always said they would be, when I was stuck there too, wasting my time and unable to settle while Ally moved steadily onward, getting her PhD and her first research fellowship at Reading University, her first promotion.
Our more recent grown-up friends, who have serious jobs and who therefore I half expect to be seeing any moment now, tell me that home-making is a perfectly decent occupation for a man, courageous even, yes, manly to stay at home with the kids. These friends of ours are primarily Ally’s friends. I don’t seem to know anyone anymore, and away from the children and the overhead planes, hearing myself think, I hear the thoughts of a whinger. This is not what I had been hoping to hear.
I start crying, not grimacing or sobbing, just big silent tears rolling down my cheeks. I don’t want anyone I know to see me crying, because I’m not the kind of person who cracks up at Heathrow airport some nothing Tuesday morning. I manage our house impeccably, like a business. It’s a serious job. I have spreadsheets to monitor the hoover-bag situation and colour-coded print-outs about the ethical consequences of nappies. I am not myself this morning. I don’t know who I am. | Angliában nem sok helyen látni fegyvert, de a Heathrow repülőtéren biztosan. A fegyveres, rövid ujjú inges, fekete, golyóálló mellényes rendőrök éberen vigyáznak, hisz a terroristák akármikor felrobbanthatják a Tie-Rack nyakkendőboltot. Nem hinném, hogy pont engem szúrnának ki, de ha mégis, hát nem hallgatom el a valóságot. Azt tervelem, hogy nem mozdulok a repülőtérről, amíg nem találkozom valaki ismerőssel. Hát ez döbbenetes! Harminckilenc percnyi ácsorgás után nem látok egy ismerős lelket sem, egy pofa sem ismerős. Senki nem ismer meg engem sem. Ugyanolyan névtelen alak vagyok, mint a taxisofőrök az egy kaptafás azonosító kártyájukkal (néhány nevet már ismerek), - azzal az egy különbséggel, hogy a sofőrök jobban vannak öltözve, mint én. Amióta gyerekeim vannak, bármit veszek is fel, úgy úgy festek benne, mintha pizsamában járnék. A kabátaim, az ingeim, a pólóim, a farmereim, az öltönyeim, az égadta világon minden úgy néz ki rajtam, mint egy gyűrött pizsama. (...) Szinte hallom a gondolataimat, hogy minden ismerősöm cserben hagyott, mert senki nem utazik el kedden korareggel egy elbűvölő helyre, valahova Európába. Volt biztosítós kollégáim biztos most is íróasztaluknál ülve güriznek. Megmondtam én ezt már régen, amikor döntésképtelen lévén, én is abban a kátyúban voltam. Akkor csak a drága időmet pazaroltam. Ezenközben Ally következetesen haladt előre, - ledoktorált, majd a Reading egyetemen megkapta első kutatói ösztöndíját és élete első előléptetését. Újabb, felnőttkori barátaink szerint nagyon is tisztességes elfoglaltság egy férfinek, ha háztartást vezet. Állítják, hogy bátorság kell hozzá, sőt mitöbb, roppant férfias dolog háztartásbelinek lenni. Ők komoly munkát végeznek, ezért reménykedem félig-meddig, hogy most már ők jönnek szembe akármelyik pillanatban. Ezek főleg Ally barátai, de valahogy mintha már nem is ismerném egyiküket sem. Most, hogy a gyerekek nincsenek körülöttem, és repülőgépek suhannak el fejem fölött, szinte hallom a gondolataimat, ahogy nyavalygok. De más hang ez, mint amit vártam! Elfog a sírás. Némán, nem grimaszolva vagy zokogva sírok, csak kövér könnycseppek gördülnek ki szememből, s peregnek le arcomon. Nem akarom, hogy bárki ismerős is lássa, hogy sírok. Nem vagyok én olyan fából faragva, hogy egy apróság kedd reggel a reptéren csak úgy kiborítson. A háztartást olyan tökéletesen vezetem, mintha vállalkozást igazgatnék. Komoly munka ez! Adatbáziskezelővel tartom nyilván, hogy pontosan hogy állunk a porszívó-zacskókkal. Színkódolt, nyomtatott számítógépes listáim vannak a pelenkák etikai következményeiről. Ma reggel nem érzem magam önmagamnak. Nem tudom, ki vagyok…
|