Non so in qual modo, ma i miei scolarini erano venuti a sapere che quel giorno era il mio compleanno. Me li vidi arrivare alla scuola col vestito delle feste e con un regalino tra le mani.
Chi mi portava una penna elegante, chi un libriccino da messa, chi un astuccio da lavoro, chi un bel mazzo di fiori freschi. Io fui consolata e attristata da quella vista: consolata perchè qualunque segno di gratitudine o d'affetto che mi venisse da quei buoni figliuoli mi toccava il cuore e mi faceva parer leggiero ogni sacrifizio: attristata, poichè pensavo che i denari occorsi in quelle compre, potevano venir destinati a più nobile uso. A ogni modo, accolsi serenamente quelle care dimostrazioni d'amore.
Un bambino solo, il più povero, non mi offrì nulla: ma dal suo contegno imbarazzato e dal suo visetto malinconico argomentai quanto dovesse soffrire. Lo chiamai e quando l'ebbi vicino me lo strinsi ripetutamente fra le braccia, baciandolo. Incoraggiato da quelle carezze, il poverino mi pose tra le mani un involtino e fuggì vergognoso.
Sorpresa e incuriosita, lo aprii senza che nessuno potesse accorgersene. Vi erano.... indovinate!.. Tre pallottoline di zucchero!
Lo richiamai subito da me.
--Lo sapevi che mi piacesse lo zucchero? gli chiesi sorridendo.
--Me lo sono figurato! Mi piace tanto a me!
--E tu, ripresi commossa, l'hai certo chiesto alla mamma e....
--No signora! replicò prontamente, non ho chiesto nulla a nessuno; glie l'ho serbato proprio io, di mio....
--Ma pure....
--La nonna, quando mi dà il caffè e latte, mi mette sempre nella chicchera due o tre pallottoline di zucchero per indolcirlo. Io ho levato lo zucchero....
--E il caffè e latte?... chiesi con la gola serrata.
--L'ho preso amaro!
Mario, piccolo Mario, dove sei tu? Forse il fumo delle officine avrà annerito il tuo viso d'angelo, forse a quest'ora lavorerai i campi dove biondeggia la messe e si matura, al sole, la vite, forse ti accoglieranno le navi avventurose dove il lavoro è sì duro, la speranza sì fallace....
Ma chiunque tu sii, operaio, agricoltore o uomo di mare, il tuo posto è fra i nobili cuori, per quali l'amore è sacrifizio, l'abnegazione, dovere.
Mario, piccolo Mario, se tu per un momento potessi entrare nella mia stanzetta da studio, vedresti molte carte, molti libri, molti ninnoli; e vedresti anche, custoditi in una piccola campana di vetro, tre pezzetti di zucchero, un nome, una data! | A tanítványaim – ki tudja, hogyan – megtudták, hogy aznap van a születésnapom. Ünnepi ruhában, kis ajándékkal a kezükben érkeztek az iskolába. Az egyik egy elegáns tollat hozott, a másik egy imádságos könyvecskét, a harmadik egy varrókészletet, a negyedik egy csokor friss virágot. Egyszerre felderített és elszomorított ez a látvány: felderített, mert az a hála és szeretet, amit ezek a kedves gyermekek mutattak irántam, megérintette a szívemet, és ezek fényében könnyűnek tűnt minden áldozat; elszomorított, mert arra gondoltam, hogy az ajándékokra költött pénzt nemesebb célra lehetett volna fordítani. Mindenesetre derűs arccal fogadtam a szeretet e megnyilvánulásait. Csak a legszegényebb kisfiú nem hozott nekem semmit: feszengő viselkedése és szomorkás arcocskája láttán azonban sejtettem, mennyire szenvedhet. Magamhoz hívtam, és amikor odajött, többször megöleltem és megcsókoltam. A babusgatástól felbátorodva a fiúcska egy kis csomagot adott a kezembe, és szégyenlősen elszaladt. Meglepődtem, és elfogott a kíváncsiság. Észrevétlenül kibontottam a csomagot. Mit gondolnak, mi volt benne?... Három cukorgolyóbis! Rögtön magamhoz hívtam a kisfiút. -- Tudtad, hogy szeretem a cukrot? – kérdeztem mosolyogva. -- Csak úgy gondoltam! Én nagyon szeretem! -- Akkor hát kértél anyukádtól… - folytattam meghatottan. -- Nem, tanító néni! Nem kértem senkitől semmit, a sajátomból tettem félre – tiltakozott a kisfiú. -- Csakugyan? -- Amikor a nagymamám tejeskávét ad nekem, mindig tesz két-három cukorgolyóbist a csészémbe. Én pedig kivettem őket… -- És a tejeskávé?... – kérdeztem elszorult torokkal. -- Keserűn ittam meg! Mario, kicsi Marióm, hol vagy most? Talán a műhely füstjétől már fekete lett angyali arcod; talán az aranyló mezőn dolgozol, ahol a nap érleli a kalászokat; talán kalandos sorsú hajóra vitt az utad, ahol oly kemény a munka, és oly törékeny a remény… Bárki légy is azonban, munkás, földműves, vagy tengerész, a legnemesebb szívűek között van a helyed, akik számára a szeretet egyet jelent az áldozattal, az önmegtagadással, a kötelességgel. Mario, kicsi Marióm, ha most egy pillanatra belépnél kicsiny dolgozószobámba, sok papírt, könyvet és apróságot látnál – és látnál egy kis üvegharangban három darabka cukrot is, egy névvel és egy dátummal! |