Non so in qual modo, ma i miei scolarini erano venuti a sapere che quel giorno era il mio compleanno. Me li vidi arrivare alla scuola col vestito delle feste e con un regalino tra le mani.
Chi mi portava una penna elegante, chi un libriccino da messa, chi un astuccio da lavoro, chi un bel mazzo di fiori freschi. Io fui consolata e attristata da quella vista: consolata perchè qualunque segno di gratitudine o d'affetto che mi venisse da quei buoni figliuoli mi toccava il cuore e mi faceva parer leggiero ogni sacrifizio: attristata, poichè pensavo che i denari occorsi in quelle compre, potevano venir destinati a più nobile uso. A ogni modo, accolsi serenamente quelle care dimostrazioni d'amore.
Un bambino solo, il più povero, non mi offrì nulla: ma dal suo contegno imbarazzato e dal suo visetto malinconico argomentai quanto dovesse soffrire. Lo chiamai e quando l'ebbi vicino me lo strinsi ripetutamente fra le braccia, baciandolo. Incoraggiato da quelle carezze, il poverino mi pose tra le mani un involtino e fuggì vergognoso.
Sorpresa e incuriosita, lo aprii senza che nessuno potesse accorgersene. Vi erano.... indovinate!.. Tre pallottoline di zucchero!
Lo richiamai subito da me.
--Lo sapevi che mi piacesse lo zucchero? gli chiesi sorridendo.
--Me lo sono figurato! Mi piace tanto a me!
--E tu, ripresi commossa, l'hai certo chiesto alla mamma e....
--No signora! replicò prontamente, non ho chiesto nulla a nessuno; glie l'ho serbato proprio io, di mio....
--Ma pure....
--La nonna, quando mi dà il caffè e latte, mi mette sempre nella chicchera due o tre pallottoline di zucchero per indolcirlo. Io ho levato lo zucchero....
--E il caffè e latte?... chiesi con la gola serrata.
--L'ho preso amaro!
Mario, piccolo Mario, dove sei tu? Forse il fumo delle officine avrà annerito il tuo viso d'angelo, forse a quest'ora lavorerai i campi dove biondeggia la messe e si matura, al sole, la vite, forse ti accoglieranno le navi avventurose dove il lavoro è sì duro, la speranza sì fallace....
Ma chiunque tu sii, operaio, agricoltore o uomo di mare, il tuo posto è fra i nobili cuori, per quali l'amore è sacrifizio, l'abnegazione, dovere.
Mario, piccolo Mario, se tu per un momento potessi entrare nella mia stanzetta da studio, vedresti molte carte, molti libri, molti ninnoli; e vedresti anche, custoditi in una piccola campana di vetro, tre pezzetti di zucchero, un nome, una data! | Nem tudom, hogyan, de a tanítványaim kiderítették, mikor van a születésnapom. Aznap ünnepi ruhában, a kezükben apró ajándékkal érkeztek az iskolába. Volt, aki elegáns tollat hozott, volt, aki misekönyvet, más tolltartót, vagy szép friss virágcsokrot. Látványuk egyszerre töltött el örömmel és szomorúsággal: örültem, mert a hála és szeretet minden megnyilvánulása, amely ezekből a gyermekekből sugárzott, mélyen megérintett és általuk erőfeszítéseimet is könnyebbenek éreztem; ugyanakkor elszomorodtam, amikor arra gondoltam, az ajándékokra áldozott pénzt mennyi hasznosabb dologra is fordíthatták volna. A szeretetük eme kedves megnyilvánulásait azonban mindenképp boldogan fogadtam. Csak egyetlen gyermek, a legszegényebb, nem hozott semmit. Láthatóan zavarban volt, bánatos arcocskája mutatta, mennyire szenved. Magamhoz hívtam, és amint odaért, magamhoz szorítottam, megölelgettem. Az ölelésemtől felbátorodva, szegényke apró csomagocskát nyújtott át, és szégyenlősen elszaladt. Meglepve és kíváncsian bontogattam a csomagocskát, úgy, hogy senki ne lássa. Találjátok ki, mi volt benne! Három kockacukorka. Rögtön magamhoz szólítottam ismét. - Tudtad, mennyire szeretem a cukrot? - kérdeztem tőle mosolyogva. - Kitaláltam! Én is nagyon szeretem! - És te - folytattam meghatottan - kértél a mamádtól... - Nem, asszonyom! - vágta rá - senkitől nem kértem semmit, én magam tettem félre a saját... - De hát... - A nagymamám a tejeskávéhoz mindig ad két-három kockacukrot, hogy megédesítsem. Eltettem a cukrot... - És a tejeskávé? - kérdeztem elszoruló torokkal. - Keserűen ittam! Mario, kicsi Mario, hol lehetsz most? A gyárak füstje talán már bekormozta angyalarcod, vagy éppen a földeken dolgozol, ahol szőkén ring a gabona és a nap érleli a szőlőt, talán kalandozó hajó az otthonod, ahol kemény az élet és tűnékeny a remény... Akárki is lettél, munkás, paraszt vagy tengerész, helyed a nemes lelkek között, akik számára a szeretet áldozatos és a lemondás kötelesség. Mario, kicsi Mario, ha egy pillanatra szobámba léphetnél, láthatnád, hogy rengeteg papír, könyv és csecsebecse között egy kis üvegkehelyben őrzök három darabka cukrot, egy nevet és egy dátumot! |