Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Másnap volt az esküvő. Az esketés alatt hallani lehetett, a menyasszony sirását, mintha előre érezné szomorú sorsát, közben a vőlegény, Herr Salomon Curius, magabiztosan és lenéző nevetéssel nézegetett körbe. A helyzet az volt, hogy számára senki sem létezett ezen az Isten által teremtett földön, akinél nem tartotta volna magát jobbnak. Amikor vége volt a menyegzőnek, Engelhartot kiküldték a többi gyerekkel a szabadba. Szép kert volt a ház mögött, tele alma- és cseresznyefákkal. Hogy ne unatkozzon, Engelhart eltávolodott a többiektől, és fel-alá járkált a kert mélyében, egy a felnőttektől ellesett módon. Amire tudatalatt gondolt, megtörtént; a legfiatalabb unokahúg követte őt, elé állt és némán vizsgálta sötét szemeivel. Egy idő múlva Engelhart megkérdezte, hogy mi a neve, bár a nevet már néhányszor hallotta, de igazán sohasem értette. Esmeraldának hivták, a bécsi Michael nagybácsi felesége után, és Esmeenek szólitották. Ez a helyzet ismét felébresztette az Engelhartban mocorgó féltékenységet, igy nagyképűen elkezdett szónokolni. Hazugságokba keveredett, végül legyőzve és tehetlenűl állt örületes szónoklatával szemben, közben Esmee csodálkozva nézte, gúnyosan kinevette majd elszaladt. Körülbelül ekkor döntöttek úgy a szülei, habár a kötelező beiskolázásig még egy éve lett volna, hogy iskolaelőkészitő osztályba küldik, amit egy Herschkamm nevü idős tanár vezetett. Herr Ratgeber, aki nagyon bizott Engelhart tehetségében és komoly elvárásai voltak a jövjét illetően, igen felajzott volt, hogy láthatja őt a nagybetűs életbe belépni, a bölcsesség forrásából inni. Eszébe jutott saját nyomorult és erőfeszitésekkel teli fiatalkora. Házassága első éveiben még szerette a tartalmas beszélgetéseket és a jó könyveket és lelkesedett mindenért, ami emberi ésszel felfoghatatlan és láthatatlan. |