Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Az esküvőt másnapra tűzték ki. A szertartás alatt hallani lehetett a menyasszony zokogását. Mintha megérezte volna, milyen szomorú sors vár rá. Közben a vőlegény, Peter Salomon Curius öntelt és gúnyos mosollyal pásztázta a jelenlévőket. Igazság szerint aligha akadt a földkerekségen olyan teremtmény, akinél ne érezte volna különbnek magát. Amikor véget ért az esküvői ebéd, Englehartot a többi gyerekkel együtt kiküldték a friss levegőre. A ház mögött volt egy kedves kis kert tele alma- és cseresznyefával. Hogy a hígvelejű csordából kitűnjön, Engelhart különvált a többiektől, és a kert mélyén járkált fel és alá. Ezt a járásmódot a felnőttektől leste el. Ösztönös előérzete nem csalta meg: a legfiatalabb unokahúga utána eredt, majd elé állt, és szótlanul bámulta azzal a sötéten szikrázó tekintetével. Engelhart kisvártatva megkérdezte a lány nevét, amit ugyan hallott már párszor, de nem igazán értett. Esmeraldának hívták a bécsi Michael bácsikájuk felesége után, és a családban Eszminek szólították. Ettől Engelhartra újra rátört valami viszketeg féltékenység, és végeláthatatlan hantázásba kezdett. Annyira elkapta a hév, hogy végül maga is értetlenül állt a sok zagyvaság előtt, amit összehordott, és Eszmi, aki eddig csodálkozva állt vele szemben, gúnyos kacajjal futott el előle. Akkoriban döntöttek úgy a szülők, hogy Engelhartot, noha csak egy év múlva tölti be az iskolaköteles kort, mégis beíratják az iskola-előkészítő osztályba, amelyet egy idős tanár, egy bizonyos Herschkamm úr vezetett. Ratgeber apuka, aki nagyra tartotta Engelhart tehetségét és nagy reményeket táplált a fiú jövője iránt, már alig várta, hogy végre az élet sűrűjében láthassa őt, amint majd megmerítkezik a tudomány tiszta vizében. Ilyenkor felidézte, mennyit nélkülözött és küszködött gyermekkorában. Még a házassága első éveiben is mennyire szerette a tartalmas beszélgetéseket és jó könyveket! Különös figyelemmel adózott minden iránt, amit szellemileg oly hosszú ideig megtagadtak tőle, vagy a külső körülmények elzártak előle. |