Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Másnap volt a menyegző. Az esküvő közben a menyasszony sírását lehetett hallani. Úgy tűnt, mintha előre megérezte volna szomorú sorsát. Eközben a vőlegény,Peter Salomon Curius úr öntudatosan és gúnyosan nevetve nézett körül. A dolog úgy állt,hogy még nem ezen az Isten teremtette Földön nem volt olyan ember,akivel szemben ő ne érezte volna magát erősebbnek,hatalmasabbnak. Amikor a lakodalomnak vége lett,Engelhartot más gyerekekkel együtt kiküldték a szabadba. A ház mögött egy bájos kert volt,tele alma-és meggyfákkal. Feltűnően egykedvűen vált el a társaságtól,s a felnőttektől ellesett testtartással lépdelt a kert mélyén ide-oda. Amire szinte tudat alatt áhítozott,az meg is történt; a legfiatalabb unokahúga követte, elé állt és sötéten villámló szemeivel csendesen a szemébe nézett. Egy idő után Engelhart megkérdezte a nevét, amit már pedig hallott néhányszor,de sohasem értett meg. Esmeraldának hívták,a bécsi Michael nagybácsi felesége után, s Esmeenek szólították. Ez a körülmény újra idegtépő féltékenységet keltett Engelhardtban és belekezdett egy hencegő beszédbe. Megszállta a hazugság szelleme,s végül az őrülettel teli szónoklata után tehetetlenül állt ott, s Esmee,aki csodálkozva meredt rá,gúnyosan nevetve elfutott. Ekkoriban határozták el a szülei,hogy--bár a tankötelezettségi kor eléréségig még egy év hátra volt- előkészítőbe küldik,ahol az osztályfőnök egy Herschkamm nevű idős tanár volt. Ratgeber úr,aki nagyon bízott Engelhart tehetségében és nagy elvárásokkal tekintett a jövőbe,ideges volt,amikor látta őt az élet körforgásába belépni és a tudás forrásából inni. A saját nélkülözésekkel teli és fáradságos ifjúkorára gondolt. Házassága kezdeti éveiben szerette a tartalmas beszélgetéseket és a jó könyveket és megőrzött egyfajta rajongó tiszteletet minden iránt,amiben szellemi téren kudarcot vallott és amelytől a külső körülmények hatására távol kellett maradnia. |