Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Másnap volt az esküvő. Az esküvő alatt a menyasszony sírása hallatszott és úgy tűnt, mintha előre sejtené szomorú sorsát, amíg a vőlegény, Mr. Peter Salomon Curius, magabiztosan, gúnyos mosollyal az arcán körülnézett. Az igazság az volt, hogy nem volt olyan teremtmény Istennek földjén, akiben vakon megbízott volna. Amikor az esküvői lakodalom a végéhez ért, Engelhartot kiküldték a szabadba a többi gyermekkel. Bájos egy kert volt a ház mögött , tele alma-és cseresznyefákkal. A nyomasztó zsivalyban hogy magára vonja a figyelmet, Engelhart elkülönült a társaságtól és elindult felnőttes járással a kert mélye felé és vissza. Ami akaratlanul is felötlött benne, megtörtént; a legfiatalabb unokatestvére követte, feléje fordult és némán a sötét tekintetével rávillantott.Egy idő után Engelhart a neve után érdeklődött, amit mintha már hallott volna egy párszor, de nem igazán értette. A neve Esmeralda volt , Mihály bécsi nagybátyja felesége után , és őt Esmeenek szólították. Ez a helyzet felkeltette Engelharts fortyogó féltékenységét , és elkezdett nagyképűen beszélni. Rátört a hazudni akarás , és végül tehetetlenül belegabalyodott a téveszmei fejtegetésébe , miközben Esmee , aki eddig csak csodálkozva bámult rá, gúnyos nevetéssel elfutott. Ebben az időben foggant meg a szüleiben az a döntés, hogy bár még egy éve volt a kötelező jellegű iskola kezdésig, őt egy előkészítő osztályba küldik, amit egy öreg tanár tartott akit Herschkamm úrnak hívtak. Ratgeber úr, aki nagyra tartotta Engelhart tehetségét és nagy reményeket fűzött a jövőjével kapcsolatban , türelmetlenül várta, hogy bevezesse őt az élet titkaiba és inni lássa a tudás forrásából. A saját fiatalságára gondolt ami tele volt nélkülözéssel és fáradozásokkal. Még a házassága első éveiben szeretette a tartalmas beszélgetéseket és a jó könyveket valamint rajongó tisztelettel tekintett mindenre, ami szellemi adottsága és a külső körülmények miatt meg lett tagadva tőle. |