Am andern Tag war die Hochzeit. Während der Trauung hörte man die Braut weinen, es schien, als ahne sie ihr trauriges Schicksal voraus, während der Bräutigam, Herr Peter Salomon Curius, selbstbewußt und höhnisch lächelnd um sich blickte. Die Sache war die, daß es kein Geschöpf auf Gottes Erdboden gab, dem er sich nicht überlegen gefühlt hätte.
Als das Hochzeitsmahl zu Ende war, wurde Engelhart mit den andern Kindern ins Freie geschickt. Es war ein lieblicher Garten hinter dem Haus, voll Apfel- und Kirschenbäumen. In dem dumpfen Trieb aufzufallen, sonderte sich Engelhart von der Gesellschaft ab und schritt in einer den Erwachsenen abgelauschten Gangart in der Tiefe des Gartens hin und her. Was ihm unbewußt dabei vorgeschwebt hatte, geschah; die jüngste Cousine folgte ihm, stellte sich ihm gegenüber und blitzte ihn mit dunkeln Augen schweigend an. Nach einer Weile fragte Engelhart um ihren Namen, den er wohl schon einige Male gehört, aber nicht eigentlich begriffen hatte. Sie hieß Esmeralda, nach der Frau des Onkels Michael in Wien, und man rief sie Esmee. Dieser Umstand erweckte von neuem Engelharts prickelnde Eifersucht, und er fing an, prahlerische Reden zu führen. Der Lügengeist kam über ihn, zum Schluß stand er seinem wahnvollen Gerede machtlos gegenüber, und Esmee, die ihn verwundert angestarrt hatte, lief spöttisch lachend davon.
Um diese Zeit faßten seine Eltern den Beschluß, ihn, obwohl er zum pflichtmäßigen Schulbesuch noch ein Jahr Zeit hatte, in eine Vorbereitungsklasse zu schicken, die ein alter Lehrer namens Herschkamm leitete. Herr Ratgeber, der große Stücke auf Engelharts Begabung hielt und große Erwartungen von seiner Zukunft hegte, war ungeduldig, ihn in den Kreis des Lebens eintreten, von der Quelle des Wissens trinken zu sehen. Er dachte an seine eigne entbehrungs- und mühevolle Jugend. Noch in den ersten Jahren seiner Ehe liebte er gehaltvolle Gespräche und gute Bücher und bewahrte eine schwärmerische Achtung für alles, was ihm geistig versagt und durch äußerliche Umstände vorenthalten blieb. | Másnap volt az esküvő. Az esketés alatt a menyasszony sírása hallatszott, mintha előre sejtette volna, hogy milyen sors vár rá, miközben a vőlegény, Peter Salomon Curius úr, öntudatosan és gúnyosan mosolyogva tekintett körül. A helyzet az volt, hogy nem létezett olyan teremtmény az egész istenadta földkerekségen, akivel szemben ne fölényt érzett volna. Mikor véget ért a lakodalom, Engelhartot kiküldték a szabadba a többi gyerekkel. Volt egy bájos kert a ház mögött, tele alma- és cseresznyefákkal. Attól a fojtott ösztöntől hajtva, hogy feltűnést keltsen, Engelhart kivált a társaságból és a felnőttektől ellesett járást utánozva fel-alá járkált a kert mélyén. Megtörtént, amire tudat alatt számított; legfiatalabb unokatestvére követte, szembeállt vele és szavak nélkül, sötét átható pillantással tekintett rá.Egy idő után Engelhart a nevét kérdezte. Bár már néhányszor hallotta ezt a nevet, nem igazán értette meg. Esmeraldának hívták a lányt, a Bécsben élő Michael nagybácsi felesége után, és Esmeenek szólították. Ez a körülmény újra felkeltette Engelhart ingerlő féltékenységét és elkezdett hencegni. Rájött a hazudhatnék, végül már tehetetlenül állt saját kényszeres fecsegésével szemben, és Esmee, aki mindeközben csodálkozva meredt rá, gúnyosan kacagva elszaladt. Ezidőtájt határozták el a szülei, bár még egy év múlva vált csak iskolakötelessé, hogy előkészítő osztályba küldik, amelyet egy Herschklamm nevű idős tanító vezetett. Ratgeber úr, aki szentűl hitt Engelhart tehetségében és nagy reményeket fűzött a jövőjéhez, türelmetlenül várta már, hogy lássa a fiút az életben elindulni, a tudás forrásából meríteni. A saját nélkülözésekkel teli, fáradságos fiatalságára gondolt. Házassága első éveiben még szerette a tartalmas beszélgetéseket és a jó könyveket és rajongása a későbbiekben is megmaradt minden olyan szellemi táplálék iránt, amelyhez nem férhetett hozzá és amelyet a külső körülmények megtagadtak tőle. |